A plomba

A plombák definíciója, története, generációi

A plomba a legrégebben, már az ókor óta alkalmazott szimbolikus zár, azaz olyan biztonságtechnikai eszköz, mely a termékhez való hozzáférést jelzi. Egy átlagos zárral szemben elsősorban nem az a feladata, hogy fizikai védelmet nyújtson a megőrzendő értékeknek (bár a biztonsági plombák fizikai védelmet is nyújtanak a plombált értékeknek). A plomba azzal fejt ki visszatartó erőt a plombált értékek eltulajdonítása ellen, hogy jelzi az arra irányuló kísérletet. Ilyen típusú védelmet általában olyankor vesznek igénybe, mikor nem csak egy adott szervezeten kívüli, hanem az azon belüli személyekkel szemben is védeni kívánnak egy adott értéket. Hogy közérthető példával éljek, egy bekamerázott raktárból induló teherautó raktere hiába van lelakatolva, a sofőr, akinek kulcsa van hozzá, a szállítás során észrevétlenül hozzáférhet az áruhoz. Ha azonban a rakodás után leplombálják a kamiont, érkezéskor annak sértetlenségéből egyértelműen kiderül, hogy a szállítás során felnyitották-e a rakteret.

Ennek megfelelően a plombának olyan kialakítással kell rendelkeznie, hogy eltávolításakor jól láthatóan és visszafordíthatatlanul megváltozzon a külleme. Klasszikusan ez azt jelenti, a plombát egy vagy több ponton fizikailag kigyengítik, hogy nyitási kísérlet esetén eltörjön. A legkorábbi időkben ez a teljes kialakításra vonatkozott (pecsét jellegű plombák), később már csak a plomba ún. zárbetét részére szorítkozott, míg a plomba többi részét, az ún. plombatestet a könnyebb alkalmazhatóság érdekében általában kifejezetten rugalmasnak és nagy teherbírásúnak tervezték. Az első időkben agyagból, majd viaszból és egy rajtuk keresztülvezetett zsinórból készített plombák gyakorlatilag nagy méretű pecsétek voltak, és csak adott körülmények között (vízzel frissen elkeverve/megolvasztva) voltak felhelyezhetőek. Aránylag könnyen teljes méretükben repedtek vagy törtek, nem csak eltávolítási kísérlet esetén, de környezeti hatások miatt is (az agyag kiszáradva önmagától is töredezik, a viasz magasabb hőfokon megolvad). Ez egyrészt rendkívül időigényessé tette az alkalmazásukat, másrészt teret adott a plombák nem hozzáférési kísérletből eredő, ún. fals roncsolódásának. A napjainkban elterjedt plombák többsége ezzel szemben jellemzően magas hő és UV állóságú, a nedvességre érzéketlen anyagból készül. Zárszerkezetük jellemzően törékeny fogakból áll, bár léteznek kevésbé elterjedt, pl. zárórugós megoldások is. Ezeken keresztül történik a plomba zárása, úgy, hogy keresztülhúznak a zárszerkezeten egy olyan szerkezeti elemet (jellemzően hurkot képezve egy a plombatesthez kapcsolódó rugalmas szálat, az ún. plombazsinórt), melyet az érzékeny zárszerkezet roncsolása nélkül már nem lehet visszahúzni. A modern plombák nem csak a fals roncsolással szemben ellenállóak, de pillanatok alatt előképzettség nélkül is felhelyezhetőek, és jelöléssel (sorszámozással) egyedileg azonosíthatóvá is tehetőek.

A modern plombák első generációja az 1800-as évek végétől, ill. az 1900-as évek elejétől terjedt el. Széles körben legelőször a városok közműveinek mérőóráin kezdték őket használni, hogy meggátolják azok visszaállítását. Később a logisztikában először a vonatok vagonjain használták őket jelentősebb mennyiségekben, Amerikában a vadnyugati vonatrablások, ill. annak beállított szervezeten belüli lopások miatt, Európában a vonatok katonai felhasználása, és ennek kapcsán az azok elleni szabotázs megelőzése végett. Ennek mintájára terjedt át széles körű használatuk később a közúti árufuvarozásra is. A logisztikában a cél már nem csupán az illetéktelen hozzáférés meggátlása, hanem a plombák egyedi sorszáma alapján a szállítmányok nyomon követhetővé tétele is volt. Ezeket az első generációs plombákat fémből gyártották, jellemzően sorszámozás nélküli, külön eszközzel (plombafogóval) felhasználáskor jelölhető kivitelben vagy dombornyomással sorszámozott verzióban készültek. A modern plombák második generációját az 1940-es évektől műanyagból gyártott plombák jelentették, melyek széleskörű elterjedésére azonban csak jó 20 évvel később, a mai modern, rugalmas műanyagok, a polipropilén és a polietilén 1950-es évek végén beinduló tömeggyártása után kerülhetett sor. Kifejlesztésük többek között a hidegháború során kialakult fokozottabb kontroll igénynek, a szabotázstól, majd a terrorizmustól való félelemnek köszönhették. Széles körben kezdték használni a plombákat nem csak kifejezetten a lopás, de az érzékeny termékekhez való hozzáférés jelzésére is. A katonai szempontból érzékeny területeken túl elkezdett terjedni az élelmiszerek, gyógyszerek és vegyi anyagok plombálása, hiszen az előbbiek megmérgezése vagy az utóbbiakkal való visszaélés lehetősége is jelentős félelmet váltott ki. Bár a hidegháború során a nagyhatalmak tartózkodtak ezektől a módszerektől, pont annak vége felé, az 1980-as években a modern terrorszervezetek megjelenésével megtörténtek az első ilyen jellegű bűncselekmények, elsősorban az Egyesült Államokban. Ilyen volt az 1982-ben a Tylenol (amerikai láz-és fejfájáscsillapító) készletek tömeges megmérgezése vagy az 1985-ös philodelphiai Tovex-es (ipari robbanószer) robbantás. Az elterjedő modern műanyag plombák nem csak alacsonyabb előállítási költségük, hanem kedvezőbb anyagtulajdonságaik miatt is kiszorították a fémplombákat a legtöbb olyan területről, ahol nem kifejezetten a magas szakítószilárdság a legfontosabb elvárt tulajdonság. A műanyag plombák anyagtulajdonságait (merevségük, keménységük, ill. szakítószilárdságuk mértékét) ugyanis szélesebb spektrumban lehet beállítani. A legtöbb műanyag plombát hajlékonyságuknak köszönhetően gyorsan, egyszerűen, külön eszköz nélkül kézzel is könnyen fel lehet helyezni és (szakítással) el lehet távolítani. Másik előnyük, hogy a műanyag kellő hő hatására színváltozáson esik át, így a körülményes dombornyomás helyett hőnyomtatással gyorsabban, egyszerűbben, jobb minőségben lehet feliratozni ezeket a típusokat. A gyártástechnológia (precíziós fröccsöntés, ultrahangos hegesztés) és a műanyagipar (lézeradalékok) folyamatos fejlődésével ezekből alakult ki a plombák harmadik generációja. Lehetőség nyílt a fémbetétes műanyag plombák gyártására, melyek egyesítik a műanyag plombák előnyeit a fémből készíthető bonyolultabb, nehezebben hamisítható zárbetétekkel, a tisztán műanyag plombákétól csak minimálisan magasabb előállítási költség mellett. A fejlettebb műanyagok már lézergravírozó géppel is jelölhetőek, mellyel magas felbontású, nagy részletességű grafikai elemeket, például vonal- és QR kódokat is fel lehet tüntetni a plombákon. A kilencvenes évek elejétől az iraki, majd afganisztáni konfliktusok kapcsán történt tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos fenyegetések, majd az ikertornyok elleni szeptember 11-ei terrortámadás új löketet adtak a plombák fejlesztésének és alkalmazásának. A világ akkor egyértelműen legnagyobb gazdasági hatalma, az USA jelentősen szigorította vámelőírásait, illetve 2001-ben elindította C-TPAT (Customs-Trade Partnership Against Terrorism; Terrorizmus Elleni Vám és Kereskedelmi Partnerség) programját. A plombákat használó vállalkozások köre, az azokat felismert önérdekükből használó cégek mellett, ahogy a szabályozások szigorításakor korábban is történt, ismét bővült az azokat csak a hatósági előírások miatt felhasználókkal. A kereslet növekedése új lökést adott a konténerplombák, illetve a nyomon követhető (RFID, illetve GPS alapú) plombák fejlesztésének és alkalmazásának. Ezzel párhuzamosan a globalizáció térnyerése, a nemzetközivé váló ellátási láncok és modern logisztikai módszerek (expressz és gyűjtőfuvarozás, just in time delivery) miatt szükségessé vált a csomagolási egységek feldolgozásának minél magasabb szintű automatizálása. Míg a kétezres évekig általában csak a teherjárművek/pótkocsik szintjén plombálták a szállítmányokat, azóta terjedőben van az egyes raklapok, illetve műanyag dobozok egyénileg történő plombálása. Ezzel párhuzamosan a plombák jelölhető felületét is megnövelték, mivel a sorszám mellett a téves kiszállítások elkerülése végett megjelent az igény a logok/szöveges feliratok elhelyezésére, majd a technológia fejlődésével a vonal-és QR kódok feltüntetése iránt. Mivel ez utóbbiak azonos jelölt felületen jóval nagyobb mennyiségű adatot tudnak tárolni, lehetővé vált akár a csomagok tartalmának feltüntetése is – így a csomagok felbontása nélkül, pusztán az azokon szereplő kód beolvasásával is azonosítható azok tartalma. A 2000-es évektől a rádiófrekvenciás, illetve műholdas technológiák területén bekövetkezett nagyarányú fejlődés lehetővé tette a negyedik generációs RFID, ill. GPS csipekkel ellátott plombák megjelenését. AZ RFID (Radio Frequency IDentification, rádiófrekvenciás azonosítású) csipek olyan relatíve egyszerű felépítésű és gazdaságosan gyártható csipek, melyek nem csak adattárolásra, de a tárolt adatok vezeték nélküli, rádión történő továbbítására is képesek. Az RFID plombák esetében már a csomagolási egységek vonalkódjainak beolvasását is ki lehet hagyni a munkafolyamatból, mivel a rajtuk lévő plombák a csipben tárolt adatokat automatikusan továbbítják, egyszerűen csak a vevőegység hatókörébe kell vinni őket. Azonban az új generációs modellek nem szorították ki teljes egészében a korábbiakat, azokkal párhuzamosan használják őket. Ennek egyik oka, hogy a korszerűbb plombatípusok jelentős részének magasabb a beszerzési költsége, mint az elavultabb típusoknak. Másrészt az új típusok alkalmazásának gátat szab a rendelkezésre álló infrastruktúra, mivel a modern, áruátvételt segítő elektronika (vonalkódolvasók, RFID kapuk) még nem számít általánosan elterjedtnek. A régebbi típusok egyszerűbb felépítése működésbiztonsági szempontokból előnyös is lehet, mivel nem tartalmaznak semmilyen mozgó vagy elektronikus alkatrészt, így azok nem is tudnak meghibásodni és áram nélküli környezetben is működőképesek. A plombák piacán tehát az egyes típusok felhasználási részaránya időről időre eltolódik az újabb típusok felé, de a piac szerkezete az egyes generációváltások alkalmával nem alakul teljesen át, hanem folyamatosan egyre összetettebbé válik.

A plombák helyes felhasználásának módja, követelményei

Bármilyen fejlett plombákat is sikerül kifejleszteni, az általuk nyújtott védelemről mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy sosem abszolút, mindig csak relatív biztonságról beszélhetünk. Hamisíthatatlan plomba nem létezik, a kérdés mindig az, hogy egy adott plomba hamisítása mennyire fejlett eszközöket igényel és mennyi időbe kerül. A cél az, hogy a hamisítás költségei közelítsék az eltulajdonításra kiszemelt javak értékét, vagy annyira magas legyen a plomba feltörésének időigénye, hogy annak művelete nagy valószínűséggel hosszabb ideig tartson, mint ameddig a hamisító észrevétlenül tartózkodhat a plombált érték közelében. A plomba azonban mindig csak eszköz a felhasználó kezében. Ha nincs kellően átgondolva a felhasználása, a legjobb plomba sem tud megfelelő védelmet nyújtani, míg jól kidolgozott biztonsági folyamatok mellett akár a gyengébb minőségű plombatípusok is kielégítő védelmet nyújthatnak. A plombák helyes felhasználásának legfontosabb elemei a plombák megfelelő ismerete, a plombák ellenőrzött, konzisztens alkalmazása és annak helyes dokumentálása. A modern plombák használata egyszerű, gyakran jelöli nyíl a plombatesten a helyes befűzési irányt, a drágább modellek között pedig terjedőben van, hogy a zárás megtörténtekor kattanó hangot hallatnak. Mégis érdemes a sofőrök, raktárosok betanítási anyagába, képzéseibe az alkalmazott típusok gyakorlati használatát beleintegrálni, hiszen a legjobb plomba sem ér semmit, ha csak felhelyezik, de helytelenül (nem) zárják le. Nagyon fontos megfelelően szabályozni a plombák tárolási, kiadási rendjét, annak nyilvántartását, hogy egyértelműen visszakereshető legyen minden egyes plomba esetében, ki helyezte fel és távolította el. Ha nem visszakereshető, hány plombát, illetve mely plombákat használták már fel, akkor a nem nyilvántartott módon kiadott plombákkal gyakorlatilag nyom és kockázat nélkül is megvalósíthatóak bűncselekmények. Érdemes úgy szervezni a munkafolyamatokat, hogy a plomba felhelyezésekor és levételekor is megvalósuljon a négyszem elv (pl. egymást ellenőrizve mind a sofőr, mind egy raktáros, vagy közműplomba esetén mind a szerelő, mind a fogyasztó legyen jelen). A plomba felhelyezését, eltávolítását megfelelően dokumentálni kell, annak sorszámát a dokumentumokon (fuvarlevél, szerelési munkalap) fel kell tüntetni, és azokat a másik féllel is alá kell íratni. Érdemes minden eszközt, szállítmányt plombálni függetlenül attól, hogy adott egyedi esetben ez mennyire lenne releváns. Ez a logisztikai folyamatok során a legfontosabb, például a megrakottan és üresen közlekedő járművek egységes plombálása segíthet megnehezíteni a lopásra készülők dolgát. Ellenben ha egy cég pl. kifejezetten csak a nagy értékű szállítmányokat plombálja, azzal a bűnelkövetők helyzetét könnyíti meg, mintegy kijelölve, hol érdemes próbálkozniuk. Az egységes gyakorlat a tévedések kizárásában is fontos szerepet játszik, ha minden szállítmányt plombálni kell, nehezebben fordulhat elő, hogy tévedésből pl. egy vámolandó szállítmányt adjanak fel plombálás nélkül. A plombáknak nem csak a felhelyezésére, de az eltávolítására is érdemes egységes gyakorlatot kialakítani, és a használt plombákat dokumentálható módon visszagyűjteni, központilag megsemmisíteni. Így el lehet kerülni, hogy az adott cég plombáira jellemző sorszámtartomány, felirat vagy logo illetéktelen kezekbe kerülhessen. Amennyiben az adott plombatípus felhasználói kellő fegyelmezettséggel viszonyulnak ehhez a kérdéshez, a hamisítók dolga rendkívüli mértékben megnehezül, hiszen nem fog olyan példány a kezükbe kerülni, melyet hamisítás céljából tanulmányozhatnák (ún. reverse engineering).

A plombák besorolása, típusai

A plombákat különféle típusokba soroljuk, azok minősítése, jogi státusza, alapanyaga, felhasználási célja illetve szerkezeti kialakítása szerint.

Minősítési szempontból beszélhetünk minősítés nélküli, országos, illetve nemzetközi szakmai szervezet által minősített plombákról. Talán meglepő, de a legtöbb ipari felhasználásra kerülő plomba nem feltétlenül rendelkezik különleges minősítéssel, alapvetően az őket gyártó/forgalmazó cég iránt kialakult bizalom képezi a felhasználásuk alapját. A plombák minősítésére léteznek országos szakmai szervezetek, ilyen például Magyarországon a MABISZ (Magyar Biztosítók Szövetsége), azonban ezek az elmúlt évtizedekben vesztettek jelentőségükből. A gazdasági szereplők legyakrabban a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO) minősítését tartják mérvadónak a plombák értékelése során. Ennek alapja az ISO 17712:2013 szabvány, mely 3 biztonsági szintbe sorolja a plombákat. Indikatív plombának minősülnek azok a plombák, melyeket kézzel vagy kézi eszközzel is könnyen el lehet távolítani; biztonsági plombának számítanak azok a plombák, amelyek legalább korlátozott fizikai védelmet is biztosítanak a védett értékeknek, és eltávolításukhoz legalább kézi vágóeszközök szükségesek; magas biztonsági szintűnek minősülnek azok a plombák, melyek fizikai védelmet is biztosítanak a védett értékeknek, és csak jelentős roncsolást okozó (csapszeg- vagy kábelvágó) eszközökkel távolíthatóak el. Törvényileg a legtöbb gazdaságilag fejlett országban leginkább a vámfelhasználású, ún. „különleges zárnak minősülő” plombákat szabályozzák. Az EU államaiban ezt a minősítést az adott tagország vámhatóságai adhatják ki, az erre irányuló kérvények elbírálásának alapját A Tanács 2913/92/EGK rendeletében harmonizált követelmények képzik. Tengeren túli szállítmányok plombálásánál az Egyesült Államok C-TPAT szabályozása számít még relevánsnak, mely az ISO 17712 szabvány magas biztonsági szintű plombákkal szembeni előírásainak megfelelő plombák használatát írja elő.

A gyártásukhoz felhasznált anyagok szerint megkülönböztetünk műanyag, fémbetétes műanyag illetve fémplombákat is.

Kialakításuk szerint a következő főbb típusokat különböztetjük meg:

• feszesre húzható plombák,
• fix hosszúságú plombák,
• zsinóros plombák,
• hollandi plombák,
• lakatplombák,
• ládaplombák,
• raklapplombák,
• konténerplombák,
• elektronikus plombák,
• RFID plombák.

Természetesen speciális felhasználási célokra további, kevésbé elterjedt típusok is léteznek, illetve a folyamatosan bővülő piaci igények alapján folyamatosan további típusok jönnek létre.

Feszesre húzható plombák

Napjainkban, univerzalitásuk miatt, a feszesre húzható plombák adják a felhasznált típusok legnagyobb hányadát. Gyártják őket műanyag, fémbetétes műanyag, illetve fém kivitelben is. A feszesre húzható plombák egy nagyobb (általában téglalap felületű) jelölhető, a plomba zárszerkezetét tartalmazó plombatestből, illetve egy azzal egybekapcsolt plombazsinórból állnak. A műanyag típusokat általában tartály- és teherautókon, illetve azok pótkocsijain használják, bár nagyobb szárvastagságú, csak vágóeszközzel eltávolítható típusaikat alkalmazzák tehervagonokon is. A fém feszesre húzható plombákat is két csoportba oszthatjuk, de mindkettőre jellemző, hogy plombaszáruk acélsodronyból készül. Az 1,5 mm vagy az alatti vastagságú kivitelek, bár zárszerkezetük fémből készül, általában nagy keménységű és szilárdságú ABS műanyag plomba testtel rendelkeznek, és elsősorban nagyobb biztonsági igényű szárazföldi szállításoknál használják őket. Az 1,5 mm-nél nagyobb zsinórvastagságú kivitelek jellemzően teljes mértékben fémből készülnek, melyek általában teljesítik az ISO 17712 szabvány előírásait is, és főleg a tengeri konténeres szállítások során használatosak.

Fix hosszúságú plombák

Fix hosszúságú plombákat jellemzően olyan járművek raktereinek zárásához használnak, ahol a plombált nyitószerkezet „elmozgása” miatt jelentős nyíróerő lép fel. Ez jellemzően a rosszabb minőségű utakon közlekedő járművek esetében merül fel, ahol a jármű rázkódása elnyírná a szorosan illeszkedő, feszesre húzható típusokat. Jellemzően műanyagból készülnek, bár léteznek fém kivitelei is, melyeket több országban is vámzárként alkalmaznak.

Zsinóros plombák

A zsinóros plombákat jellemzően a különféle mérőórákon használják, ahol aránylag nagy távolságokat kell átfogni. Ezek korábban jellemzően kis, kör alapú, a plombazsinór számára átfúrt jelöletlen ólom hengerkék voltak, külön feltekercselt zsinórral. Külön eszközzel, plombafogóval nyomják őket össze, ezzel meggátolva egyrészt az átfűzött zsinór eltávolítását, másrészt beléjük nyomva az adott közműszolgáltató azonosítóját. Napjainkra alapanyaguk tekintetében az ólmot környezetkárosító hatásai miatt felváltotta az alumínium, illetve a műanyag, de az eredeti designt olcsósága miatt elavultsága és alacsony biztonsági foka (nincs lehetőség egyedi sorszámozásra) ellenére még ma is használják. Az egyre nagyobb kárt okozó hamisítások miatt már létezik ezek modern, kemény műanyag alapanyagú, belső zárszerkezetes, kézzel is könnyen összenyomható, egyénileg sorszámozott változata is, ezek azonban még csak multinacionális közműcégek és alvállalkozóik körében terjedtek el.

Hollandi plombák

A hollandi plombák olyan, általában kemény műanyagból készült, két egymásba elvékonyított tüskékkel illeszkedő félkörből álló plombák, melyet a közművek csöveinek hollandijaira (a csőnek az a pontja, ahol ki lehetne tekerni a mérőórából) rögzítenek. Összeillesztés után a két műanyag félkört roncsolás nélkül már nem lehet szétválasztani.

Lakatplombák

A lakatplombák tulajdonképpen egyszer használható (zárható) lakatok. A korai modellek teljes mértékben fémből készültek és széles körben elterjedtek voltak, azonban vám- és konténerzár szerepkörben a csapszegplombák, mérőeszközökön és szekrényeken pedig a feszesre húzható műanyag plombák jórészt kiszorították őket. Ma már jórészt vagy csak a lakatplombák kengyelrésze nem műanyag alapú, vagy az egész plomba műanyag kialakítású. Az fém kengyeles verziót olyan területeken alkalmazzák még, ahogy az egyetlen csapszeg/szár könnyen megszorulhat, és az átfűzendő felülettől elálló kengyelt szűk helyen könnyebb átvágni. A teljes egészében műanyag kivitelt erősen elgyengített kengyelrésszel pedig olyan alkalmazásokra használják, ahol fontos, hogy a plombát egy kézzel, minimális erőfeszítéssel is el lehessen távolítani, például a repülőkön alkalmazott élelmiszertrollikon (a stewardesseknek fél kézzel mindig kapaszkodniuk kell).

Ládaplombák

A ládaplombák a modern raktárlogisztikában egyre jobban elterjedő, többutas, egymásba rakható fedeles műanyag szállítóládák szimbolikus zárására szolgáló plombák. Ezek olyan kis méretű műanyag plombák, melyek szerkezetileg egy könnyen törő szárú tüskéből és jelölhető lapocskából állnak. A tüske horgas kialakítása folytán beleakad a láda fedelén kialakított kis lyukba, ahonnan a szár eltörése nélkül később már nem lehet eltávolítani. Jellemzően párosan sorszámozzák és ládánként kettesével használják fel őket.

Raklapplombák

Ezek olyan, fémből vagy kemény műanyagból kialakított plombák, melyeken két egymást X alakban keresztező vájat van kialakítva. Ezt a plombát az árut a raklapokra rögzítő keresztirányú pántok alá csúsztatva kell alkalmazni, melyek így bele fognak illeszkedni a plomba vájataiba. Ezek befogásához a régebbi, egyetlen fémlapból forgácsolt modelleken ezekre egy fém rudacskával kellet a plombába bevágott szárnyakat ráhajtani, a modern, műanyag változatok már egy külön alsó és felső részből állnak, ahol az alsó részre a pántok befogása után kézzel is egyetlen mozdulattal ráhúzható a felső rész, azok pedig a rajtuk kialakított tüskéken és lyukakon keresztül rögzülnek egymáson.

Konténerplombák

Ezek olyan két részből álló műanyag bevonatos fém (jellemzően acél) plombák, melyek egyik fele tulajdonképpen egy nagy átmérőjű csapszeg, másik fele pedig egy azt befogadó aljzat. Szakítószilárdságuk több száz, gyakran több mint ezer kiló, csak csapszegvágóval lehet őket eltávolítani. Tekintettel arra, hogy fő felhasználásuk konténerek zárása a tengeri kereskedelemben, melynek egyik legnagyobb célországa az Egyesült Államok, szinte az összes napjainkban előállított konténerplomba rendelkezik ISO 17712 szerinti magas biztonságú plomba minősítéssel.

Elektronikus plombák

Az elektronikus plombák olyan szerkezetek, melyek működési elve nem azok levételkori megsemmisülésén (a plombazsinór letépésén/levágásán) keresztül gátolja meg egy adott sorszámú plomba ismételt felhasználását, hanem a plomba saját belső erőforrása által működtetett elektronikus szerkezet programozásán, mely minden felhelyezéskor véletlenszerű, a korábbival nem egyező sorszámot generál. Az elektronikus plombák használata hosszabb távon potenciálisan olcsóbb lehet, mint az egyszer használatos típusoké. Azonban a magasabb egyszeri beszerzési költség és hosszabb megtérülési idő, valamint a meghibásodás kockázata és a szervizelésükhöz, kalibrálásukhoz kapcsolódó ügyintézési teher miatt még nem terjedtek el széles körben. Így jelenleg inkább csak környezetpolitikai okokból használják őket, leginkább multinacionális nagyvállalatok.

RFID/GPS plombák

Az RFID csipekkel ellátott plombáknak, akárcsak maguknak az RFID csipeknek, megkülönböztetjük passzív és aktív RFID-n alapuló változatát is. A passzív RFID saját belső energiaforrás nélkül is működőképes, olcsóbb és kisebb méretű plombákra is ráapplikálható technológia, így szélesebb körben alkalmazható. Azonban hatótávolsága legfeljebb 15 m, így alkalmazásukhoz több telepített berendezés, úgynevezett RFID kapuk használata szükséges. A saját belső energiaforrással is rendelkező, aktív RFID-t alkalmazó plombák akár a vevő berendezéstől 150 méteres távolságban is érzékelhetőek, ennek köszönhetően kevesebb telepített berendezés szükséges használatukhoz, így nagyobb telephelyeken, terminálokon belüli nyomkövetésre is alkalmasak. Az (általában RFID alapú rendszerekkel is kompatibilis) GPS plombák még nagyobb teljesítményű belső energiaforrásukkal és erősebb jeladójukkal műholdas nyomkövetésre is alkalmasak. Nagy méretük és magas áruk miatt általában csak kontinensek között szállított konténereken alkalmazzák őket. Míg a passzív RFID-vel működő modellek általában egyszer használatosak, addig az aktív RFID-t vagy GPS-t hasznosító plombákat általában többször használatos kivitelben gyártják. Ezek gyakran nem ismétlődő véletlenszám generálásra is alkalmas elektronikus plombák is egyben.